Vásároltam egy kávéőrlőt. A pénztárnál fizetés után valami cetlit beledugott a pénztáros a csomagolásba. Csomagolás? Abba a kartondobozba amit a gyárban erre használnak. Semmi egyéb csomagolás, semmi tasak. Csak a kezembe nyomta, aztán fordult is a következő áldozathoz.

Itthon néztem meg, miféle papírt kaptam. Gondoltam, valami jótállási információ. Hát nem!

Olvassátok el ti is!

Ez nem a negatív diszkrimináció eklatáns példája? Hogy is van ez?

Én megértem, hogy amerikai mintára már a WC papírra is ráírják, hogy gyermekek elől elzárandó, egészségre ártalmas színezőanygokat tartalmaz, tehát te kedves baromarcú vevő, NE ZABÁLD MEG!

De egy kávéőrlőt miért nem használhat előzetes kiokosítás, és/vagy felügyelet nélkül az, akinek mondjuk hiányzik egy lábujja?

Nekem ez valahogy nem tetszik. Mondhatnám felháborító! Kíváncsi vagyok, melyik csökkent értelmi képességű "nagyokos" találta ezt ki az üzlethálózat jogi osztályán?

Nem értem.

Régebben, ha valaki betöltötte a korhatárt, akkor tovább dolgozhatott munkáltatója beleegyezésével, ha akart. Vagy nyugdíjasként, ha szükség volt rá. Akkoriban még volt értéke a tapasztalatnak. Ma huszonéveseknek van csak elegendő tapasztalata. Lásd: BKV.

Most ha valaki eléri a nyugdíjkorhatárt, akkor köteles azonnal nyugdíjba vonulni. Legalábbis, ha bíró. Ha nem bíró, akkor visszaveszi a nyugdíjat az állam mindenkitől akitől csak lehet. Akár visszamenőleg is. Ugyanakkor megpróbálja meg sem adni a lehetőséget senkinek.

Korhatár.  Ami tegnap még 62 év volt, az ma 62 és egynegyed év. Holnap mennyi lesz? És lesz holnapután is?

Nem értem. Én vagyok a hülye? Csak én?

A többi néma. Csend!

Vagy hogy a filmcímeknél maradjunk:

És hamarosan a sötétség.

A sok édesség után szinte kötelező egy kis sósat is sütni.

Úgy tettem, ahogy "a Budai szokta megmondani" ha nincs otthon semmi.

Szóval körülnéztem, hogy mi nincs itthon, és azokból a következőt raktam össze:

Egy kiló lisztet, egy bögre cukros tejben felfuttatott élesztőt, olvasztott zsírt, (nem árulom el, hogy mennyit) két tojást, kis sóval összegyúrtam, majd kicsit félretettem pihengetni.

Közben elkészítettem a tölteléket: Fél kiló túrót, negyed kiló Brindzát, egy doboz tejfölt, tíz dkg. reszelt sajtot, három karika téliszalámit (nagyon apróra összekockázva) egy tasak szárított kaporral, sóval összekevertem.

A tésztát kinyújtottam kb. fél cm. vastagra. Ráborítottam a tepsit, s annak mentén körbevágtam egy késsel. Az így kapott lapot a kikent, kilisztezett (és közben visszafordított) tepsibe terítettem, ráborítottam, és szétterítettem a tölteléket, majd a maradék tésztát vékony csíkokra vágtam, és rácsot készítettem belőle a sütire.

Kb. tizenöt percre az előmelegített 150 fokos sütőbe tettem, akkor felcsavartam 200 fokra, és további öt percre benntartottam.

Tepsiben hagytam kihűlni, majd kockákra vágtam.

Meg is kóstoltam. Bevált!

A képen nyocszor nyolc cm.-es kockákat láttok. Ebből kettő egy adag.

Nekem három...

Finom, laktató egy étek.

Talán fér még belétek!

Vegyétek, és egyétek!

Környezetemben egyre többen esnek át ezen az állapoton. (ez valószínűleg annak köszönhető, hogy én sem leszek egyre fiatalabb) Érdekes dolgokat tapasztalok. Világosan kirajzolódnak bizonyos törvényszerűségek. Ezeket próbálom most itt egy kicsit összefoglalni, a teljesség igénye, szakszerűség, és hozzáértés nélkül, csupán azzal a szándékkal, hogy ki-ki gondolkozzon el rajta egy kicsit. Csak mert kikívánkozik belőlem. Mindenfajta "találat" a véletlen műve. A helyzetek kitaláltak, szereplőik arctalanok.

1.- Alap, hogy a változó kor nem csak a nőket érinti. Vagy közvetve, vagy közvetlenül a férfiakat is, és ez a dolog az oda- visszahatás révén hatalmas indulatokat képes generálni. Mindenesetre a klimax szó használatakor leszögezem, hogy van férfiklimax is! Csak mi pasik ezt gyakran letagadjuk, de mindenesetre nem dicsekszünk vele.

2.- Nézzük, hogy élik meg ezt az egyébként természetes állapotot a nők! Tapasztalataim szerint nagyon különbözően. Egyik szinte észre sem veszi, csak egy idő után csodálkozik, hagy a már nagyon várt állapot beállta után nem csak a kellemetlen ciklusok maradtak el, hanem a vágy is. De hát annyi baj legyen! Hiszen pont ennek a hiánya teszi elviselhetővé, sőt meg merem kockáztatni, hogy gyönyörűvé a nők életét idős korban. Hiszen annyi csodálatos dolog vár még rájuk!

Persze rengeteg nőnél ez nem ilyen egyszerű. Vannak akik viszonylag rövid ideig (egy-két év) rengeteget szenvednek hőhullámoktól, labilis idegállapottól, depressziótól, és számos egyéb fizikai, és lelki problémától, aminek a végén általában beköszönt az az állapot, amit egyesek öregkornak, mások a nyugalom korának neveznek. Aztán vannak nők, akiknél ez az időszak sok-sok évig, akár évtizedig is eltart. Na őket nem irigylem. Sem a környezetüket. És sajnos vannak olyan nők is, akik összeroppannak a súly alatt. És itt nem a múló, kezelhető állapotokra gondolok. Jártam néhány zárt osztályon, ahol egyes bentlakók diagnózisában szerepel a klimax szó is...

3.- A férfiklimax ennél (igazságtalanul) sokkal enyhébb lezajlású. Van olyan férfi aki észre sem veszi, csak egészen idős korában figyel fel arra, hogy a szekszuális tevékenysége mintha mostanában egyre többet veszítene gyakoriságából. Klapka György jut eszembe erről, akit egyszer egy tv interjúban a riporter szemtelenül kifaggatott  az aktusok gyakoriságáról, mire a következő választ kapta:

- Tudod, régen naponta hatszor, nyolcszor. Ma meg ha kétszer?   - kis szünet után mosolyogva hozzátatte: - Évente.

Mindenesetre leszögezhetjük, hogy a férfiklimax ténye tagadhatatlan. És nem csak a Viagra adagolás gyakoriságában mutatkozik meg, hanem sajnos a férfiak viselkedésében is jelentős változás mutatkozik.

4.- Érdekes tapasztalatom, hogy minél intelligensebb, minél műveltebb egy nő, annál jobban megviseli a dolog. Mert nem elég, hogy a klimax testi, és lelki tüneteivel is meg kell küzdenie, de élete párjára (a teremtés koronájára ugye) általában pont ekkor tör rá a kapuzárási pánik. Ami többnyire első fokon abban nyilvánul meg, hogy amikor felismeri magán az öregedés fizikai jeleit, hirtelen bepánikol, hogy "Istenem! Még mennyi mindent meg kell kapnom amíg képes vagyok..."

Itt két megjegyzés halkan:

a.- Nem az a baja, hogy mennyi mindent kellene még adnia...

b.- A mennyi minden alatt fiatal nőket értett a szerencsétlen.

Tehát egy értelmes nő hirtelen úgy érzi, hogy megritkult körülötte a levegő. Élete párjának kisebb dolga is nagyobb annál, hogy ő cserél-e betétet, vagy, hogy éppen mitől szenved. Pont most! Pont amikor neki méginkább szüksége lenne a társra, most hagyja magára. Egyre ritkulnak a gyengéd közeledések, s egyre inkább elfordul tőle, és keresi örömeit a családi fészken kívül. A nő sehogy sem érti, hogy az összes eddigi érték melyeket együtt halmoztak fel (és itt nem az anyagiakra gondolok) hogyan veszíthette el így a jelentőségét? És valóban az okos nők sérülnek jobban, hiszen túl minden érzelmességen, ők azok akik magyarázatot próbálnak keresni az okokra. És nem találnak.

5.- A magyarázat. Hiába keresünk ésszerű magyarázatot ezekre a dolgokra. Mert bár vannak, azokat megérteni érintettként szinte lehetetlen. A magyarázat a hormonok működésében van. Mindent azok szabályoznak bennünk. Neveltetésünk (idomítottságunk) csak nagyon kis mértékben tudja befolyásolni reakcióinkat ebben a helyzetben. Ha már mindenáron magyarázatot akarunk keresni, akkor néhány dolgot nem árt figyelembe vennünk, mielőtt végletes következtetéseket vonnánk le.

Pl. a.- Mindenki saját, egyedi tragédiának fogja föl, pedig ha kicsit körülnézünk azt látjuk, hogy sajnos ez szinte a dolgok rendje. Biológiailag programozott események sora, amit ki-ki egyénisége, neveltetése, vallásossága szerint dolgoz fel.

b.- Törvényszerűségeket lehet megfigyelni. Ha több esetet összehasonlítunk, akkor azt látjuk, hogy szinte pontról pontra azonosak a történések minden hosszú  házasságban, párkapcsolatban. Miután beteljesedett a házasság minden fontos területen, úgymint: otthonteremtés, gyermekszülés, a gyermekek felnevelése, munka, családfenntartás, extrák, (a hétköznapon túli családi kikapcsolódások) akkor, és pont abban a nagyon nehéz időpontban, nem csak azzal kell megküzdenie a párnak, hogy egymásra maradtak, (kirepültek a fiókák ugye) nem csak újra kell tervezni kettejük kapcsolatát, újra értelmezni a közös létet immár gyerekek nélkül, elsősorban a másik kedvére...  De ugyanebben az egyébként is nehéz időszakban tör ránk a klimax teljes súlyával, és felülír minden eddigi normát.

Szinte törvényszerű, hogy mig a nők otthon próbálják nyalogatni sebeiket, próbálnak megküzdeni hirtelen támadt nehézségeikkel, addig a férfiak egy másik környezetben próbálnak elsősorban önmaguknak bizonyítani, hogy még mennyire pasik, és próbálnak kihasználni gyorsan minél több lehetőséget a testi örömök megszerzésére addig amíg képesek rá.

c.- A nők ettől természetesen teljesen összetörnek. Eleinte tiltakoznak (ki-ki vérmérséklete szerint, majd egy idő után, valamint sok-sok vita, veszekedés, kibékülés, újabb viták, újabb kibékülések   stb. után egyszer csak befelé fordulnak. Eleinte csak dühösen, később egyre inkább belenyugvással sajnálják önmagukat, és sajnálják a kialakult helyzetet. És nem értik, hogy juthattak idáig?!

Itt a dolgok ezerféleképpen alakulhatnak, egyéniségek szerint, ki válással, ki belenyugvással, ki nemtőrődömséget színlelve stb. próbálja megoldani a helyzetét, egyénisége, neveltetése, érdekei, és lehetőségei szerint.

6.- Megoldás.

Az nincs. Legalábbis egységes, könnyen végrehajtható, maradéktalan megoldás nincs. Van azonban néhány észrevételem, melyekkel talán könnyebbé lehet tenni a helyzetet.

a.- A legfontosabb: Nők! Vegyétek tudomásul, hogy egyetlen pasi sem érdemli meg könnyeiteket!

b.- Bármilyen megoldást választotok, feltétlen tegyétek mérlegre a következőket: Mennyire fontos nektek a másik? Mennyire szeretitek őt? Mennyire szeretitek magatokat? Tudtok-e megbocsátani, feledni feltétel nélkül? El tudjátok-e dobni mindazt, amit évtizedeken át építettetek fel együtt? Akartok- e, és tudtok- e egyedül élni?

c.- Az okos nők (bocsánat, hogy minden terhet a nők nyakába varrok, de egy kapcsolatot igazán összetartani csak egy nő képes) türelmesek. Minden pasi megpróbál visszaosonni egy idő után, amikor kiélte ösztöneit, és megjött az esze. Hiszen mindegyik az IGAZIT, a régit, az egyetlent SZERETI! Az okos nő mérlegel. Mégpedig úgy, hogy tudja: Egyik kutya, másik eb. A következő ötvenből egy sem lesz különb mint a régi. De annak legalább már minden nyűgjét ismeri.

Fentiekkel nem kell egyetértenetek. Nem tudományos munka eredménye, csak egy Vénember tapasztalatai alapján született gondolatok. Mégegyszer mondom: Nem provokációnak szánom. Nem vitaindító. Csak fel szerettem volna nyitni vele a szemét azoknak, akik éppen most szenvednek a változókor "örömeitől".

Pár év, és mosolyogva fogtok visszaemlékezni ezekre a "hatalmas" problémákra.

Most akkor süssünk Huncutkát!

A különbség a koszorúcska és a huncutka között annyi, hogy a koszorúcska vajjal, vagy margarinnal készül, és vaníliával. Mérete kétszer akkora mint a huncutkának.

A huncutka zsírral készül, és citrommal.

Édesanyám recepje szerint a következő:

Huncutka

Hozzávalók:
15dkg. fagyos zsir,1 egész tojás, 10 dkg porcukor, 30 dkg liszt fél citrom leve és héja.

Készítése:
A zsírt, cukrot és tojást habosra keverjük, majd hozzáadjuk citrom héját és levét.
Ha  jól összedolgoztuk, belekeverjük a 30 dkg. lisztet. Vékonyra sodorjuk, korongokat
szúrunk belőle. Este készítjük, reggel sütjük. Ribizli lekvárral ízesítjük.
150 FOK!

(kajszival se kutya!)

Próbáljátok ki! Isteni!

Kiürült a tegnapi pogácsástál. Nagyon szomorú látvány így üresen. Na nem ettem meg egy nap alatt, de egy nagycsomót lefagyasztottam belőle szebb napokra. Ügyesen kiolvasztva pont olyan lesz mint frissen. Szóval sütni kellene bele valamit. És akkor eszembe jutott a:

HUNCUTKA

Mifelénk így nevezik azt a linzerkarikát aminek a közepén lyuk van, és rá van ragasztva kajszilekvárral egy "lyukatlan" karikára. Egyszerű, és gyors.

Csak liszt kell hozzá kb 35 dkg., meg margarin 25 dkg., aztán kb. 20 dkg porcukor, két tyúktojás sárgája, egy citrom héja, egy sütőpor, és egy vaniliáscukor.

Ezeket mind jól kutyuld össze, (ezt összemorzsolásnak hívják a profik) pihentesd egy órán át a hűtőben, nyújtsd ki úgy félcenti vékonyra, szaggasd ki linzerkiszúróval, (üvegpohár is jó, ha nincs benne pia) kikent, lisztezett sütőlapra helyezed (csak érdekességnek említem meg, hogy csak vízzel nedvesítem a sütőlapot a lisztezés előtt, s így nem sül oda az alja ha véletlenül tíz-tizenöt perc múlva elfelejtenéd kivenni abból a 150 fokos sütőből) és jól kiszárítod a sütőben. Lehet már előre is lekvározni, de az igazi az, ha friss melegen ragasztod össze a sütiket. Nem csak a sárgabarack lekvár jó, de az ragaszt legjobban. Aztán a lyukba lehet egy kis meggylekvárt is csöppenteni. Nem rontja el nagyon...

Tálaláskor egy kis porcukorral hintheted. Ha nincs diabéteszed. De ha van, akkor így jártál! Porcukor helyett használj valami alternatív édesítőszert. Nem biztos, hogy ugyanolyan finom lesz, de a lábaidat csak jóval később amputálják majd. (Lehet, hogy délután...)

Na azért jó étvágyat hozzá!

"blogzárta" után érkezett édesanyámtól:

"A Huncutka védelmében. Te koszorúcskát sütöttél és biztosan nem  csak szép, hanem jó is.
Sütögess tovább, de mérd a cukrod!
Puszi:
Anyu"

Szóval koszorúcska. Gyanús volt, hogy nem egészen az a tészta mint amit gyermekkoromban annyira szerettem. Meg aztán nagyobbak is jóval. De ez direkt történt. Kicsi koromban ugyanis nagyon szerettem ezt a süteményt. Akkor azt kívántam, bárcsak nagyobbak lennének! Megfogadtam, hogy ha nagy leszek, én sokkal nagyobbakat sütök majd. Na a méret úgy látszik sikerült.

Szóval adósotok vagyok a huncutka igazi receptjével. Legközelebb megadom.

Egy kis téli unaloműző. Eredetileg úgy hívják, hogy tepertős pogácsa. Nálam ez úgy készül, hogy összeszedek mindenféle maradék húszsírt, tepertőt meg hasonló zsiradékokat. A margarin felejtős. Rákot is kelt, (Jóreggelt Rák! Ébresztő föl!) meg aztán amikor ezt a receptet nagyanyáink kimódolták, nem hiszem, hogy az ólban röfögött a margarinka, vagy a kamrában egy fél növényi zsírdisznó lógott. Szóval kiborítok a deszkára kb. egy kiló lisztet. Nem fanyalgok, hogy milyen márka, nem kell a teljes kiőrlésű sem. Azaz kell, mert ha nincs teljesen kiőrölve, akkor megkeresem a molnárt, és annyi neki!  Ami a legolcsóbb, azt használom. Krátert kaparok bele, abba beleütök egy-két tojást. Egészben. Ráöntöm az olvasztott zsiradékot ami kb fél kiló. Sózom vastagon, borsozom bátran, s a közben egy bögre langyos tejben cukorral felfuttatott élesztőt is hozzáadom. Élvezettel pancsikolok benne. Széléről befelé összegyúrom, közben kis lisztcsíkokkal vetek gátat a kicsurgó tejnek... Amikor egyenletesre gyúrtam, akkor jó. Ezt onnan lehet sejteni, hogy eléggé elfáradt a hátam, maj' beszakad, és már a kezemre sem tapad a tészta.

Kb. egy centisre nyújtom, majd libatollal vastagon megkenem zsírral. Összehajtom vagy négyszer, mindig újra kenve közben.  Késsel berácsozom, és megkenem egy felvert egész tojással. A végén egy lisztbe mártogatott decis pohárral kiszaggatom. Lehetőleg tömzsi, nem magas poharat szoktam erre áldozni, mert abban amikor szaggatok összenyomódik a levegő, és magától kilöki a deszkára, nem kell a poharat összetörni, hogy kiessen belőle.

Kizsírozott, lisztezett sütőlapra teszem, s kb. 180 fokon pirosra sütöm. A sütőbe mindig teszek alulra egy kis tálkában vizet, hogy ne száradjon, hanem süljön az a szerencsétlen pogi. Amikor kész, akkor pedig a libatollal vastagon megkenem vízzel. Szép fényt ad neki, és nem kaparja le az ember szájpadlását amikor eszi. Kendővel letakarva hagyom kihűlni.

Elsősorban unatkozó, semmittevő, fogyókúramániás háziasszonyoknak ajánlom!

Jó étvágyat hozzá!

(ha már eddig is nem lett volna)

Egész éjjel esett a hó. Olyan aprószemű- Az a kellemetlen fajta amit az ember szemébe, orrába, fülébe vág a szél, s ettől elveszíti tájékozódó képességét. Na meg az életkedvét is egy idő után. Ha kilépek az ajtón, szinte visszalök a huzat, s mire gyorsan becsukom magam mögött az ajtót, már egy csomó hó kerül a szőnyegre. Az egész táj fagyott, jeges. A fák recsegnek, ropognak a rájukfagyott jeges rakomány alatt. A kutyák órák óta nem jelentkeznek, pedig táljukon ott a vacsora. Lassan az is jéggé dermed. Hajnalra kb. tíz centi a friss hó. Azért csak kb., mert a viharos szél ide-oda hordja, s egyik helyen szinte kopasz a talaj, a másikon meg van vagy hatvan centis hókupac. Persze mindig a járdára hordja. Miért is ne? Legalább van egy kis edzésem óránként amikor elkotrom. A parkoló is egy sima hómező. Csak abból lehet következtetni a határaira, hogy ott már fák állnak. Illetve hajlonganak. Sehol egy nyom. Pedig nemrégen egyszer már utat kapartam a kapuig. Reménytelen! Kinn az úton végigdöcög egy hókotró. Hosszan tolja maga előtt a havat, ami folyamatosan az út szélére fordul. Így aztán már a kapunkon sem lehet se ki, se bejárni, hiszen ami eddig az úton terpeszkedett, az most a mi kapunkban tornyosul. Istenem! Hát mivel érdemeltem én ezt? Tél. Gyermekek öröme. Emlékszem, gyermekkoromban az Öreghegyen ilyenkor minden gyerek a környék dombos szögleteiben szánkózott. Borvidék lévén az ügyesebbek hordódongákat csatoltak a lábukra, és síeltek. Nekünk kisebbeknek a szánkózás maradt. Átázott kesztyűkkel gyúrtuk a hógolyókat, kipirosodott arccal hócsatáztunk, míg meg nem érkeztek sorban aggódó szüleink, és haza nem parancsoltak bennünket. Akkoriban még rend volt. Mi gyerekek még próbáltunk ugyan kuncsorogni, hogy csak még egy picit... De aztán zokszó nélkül ballagtunk hazafelé az esti félhomályban. A gyermekzsivaj lassan elhalkult, csak az utcalámpák tányérja nyikorgott a szélben. Otthon aztán a kellemes melegben kipirulva meséltük kalandjainkat, míg asztalhoz nem ült a család. Együtt.

Hol vannak már ezek a telek? Hol vannak a szófogadó gyerekek? Hol vannak már az együtt elfogyasztott vacsorák, melyek mellett olyan jó volt hallgatni az öregeket?

Most csak a hideg tél van, a lapátra váró hó, a kifizetendő fűtésszámlák, és valahogy régen eltűnt már a tél varázsa. Pedig a világ nem változott.

Nem a világ változott.

Sokáig azt hittem, hogy lehet valakit olvasni csupán azért mert olyan jó a stílusa. S mivel ezt hittem, hát olvastam is. Mára azonban rá kellett ébrednem, hogy a stílus semmit sem ér ha nincs mögötte az EMBER. Mert lehet írni rutinból, még akár jól is, de hogy valaki csak abban élje ki magát, hogy tehetségét kizárólag provokációra fecsérelje, azt nehéz megérteni, mégha oly elragadó stílusban is teszi.

Stílus emberség nélkül olyan mint a szex szerelem nélkül. Üres, felesleges idő, és energiapocsékolás, ráadásul visszaüt, mert egy idő után önbecsülését veszti az aki ezt  ilyen módon gyakorolja. Öngerjesztő folyamat. Saját farkát harapó kígyó esete.

Olyan ez, mint amikor egy állását vesztett pedagógus hülyéket akar tanítani szabadidejében, aztán dühöng amikor rájön, hogy nem értik.

Olyan ez, mint amikor egy orvos miután nyugdíjba vonult, szabad energiáit halálos betegek gyógyítására kívánja fordítani, de minduntalan rá kell jönnie, hogy kudarcra van ítélve.

Olyan ez, mint amikor egy zenetanár botfülű, nulla ritmusérzékű tanulókat vállal, csak mert nincs munkája, aztán egy idő után teljesen hülyének érzi magát, és elhiszi, hogy benne van a hiba.

Persze lehet, hogy igen, de csak azért, mert rossz helyen próbálkozott.

De ugyanennyire felesleges dolog leállni vitatkozni provokátorokkal mert észérvekkel hülyéket meggyőzni lehetetlen. Pláne ha több hülye összefog, és egymást erősítve, előre megbeszélve provokál, miközben azt a látszatot igyekszik kelteni, hogy mindez a véletlen műve, és igazából a jószándék vezérli őket.

Láthatólag minden esetből ők jönnek ki győztesen, mert kicsinyes céljuk csupán annyi, hogy másoknak kárt okozzanak, hogy tönkretegyék mások szórakozását, életét.

Az embernek eleinte ökölbe szorul a keze mindezek láttán, de egy idő után elernyed, mert rájön, hogy szánalmasak csupán ezek a "kártevők". Valamennyi komoly mértékben sérült. Lelkileg, értelmileg, testileg egyaránt. Csupa sikertelen, tehetségtelen, valahol fölöslegessé vált alak, akiknek nem maradt más öröme, mint másokét elrontani.

Csak azokat a szerencsétleneket sajnálom, akik hihetetlen naivitással újra, meg újra beleszaladnak ezeknek a nyomorultaknak a pofonjaiba.

Egyszer régen, egy családi ebéd alkalmával, miután mindenki jóllakottan hátradőlt székén, és a társaság jóízű beszélgetéssel tetézte az ünnepi ebéd örömeit, Bendzsike, aki amúgy éltetője, és összetartója volt ennek a családnak, hosszú hallgatás után megszólalt.

Azért érdekes ez, mert ő csak akkor szólt, ha annak nagyon fontos oka volt. Vagy ha kérdezték. Egyébként nem volt híve a fölösleges beszédnek. Úrilánynak nevelték. Akként élt, akként nevelte öt gyermekét, s most is akként hallgatta őket amint megvitatták a világ dolgait a családi nagyasztal körül. Csak ült, elégedetten nézegette a lekopaszított asztalt, hallgatta csemetéit, és a szeme megakadt az asztal közepén álló bontatlan Cocacolás palackon.

- Hm! - mondta. - Colát már csak a tahók isznak!

Hatalmas csönd kerekedett. Hiszen ez a mondat sehogy sem illett a hangulathoz. Nem illett a beszélgetésbe, de nem illett Bendzsike szájába sem, aki talán egész életében ilyen durva megjegyzést nem tett, pedig megélt egyet-s mást a világháború során, az azt követő menekülésben, s megélt néhány nehéz helyzetet anyaként, és feleségként is a kommunizmusban, amit - mondjuk ki nyíltan - nem neki találtak ki.

De akkor, abban az emelkedett pillanatban, a jólsikerült családi összejövetel végén, ott, akkor, kimondta amit gondolt.

- Colát már csak a tahók isznak!

És ha ő mondta, akkor az úgy is van!

Ez már régi történet. A családi humor egyik kedves megnyilatkozása azóta ha bárkit colával kínálnak, az minimum annyit megjegyez, hogy :

- Minek nézel te engem?

Vagy hogy:

- Márcsak a ...

A válasz erre többnyire csak annyi:

- ...isznak.

Hmm. Bendzsike. Egy dolgos élet vége felé közeledve, most valószínűleg ott ül abban a csendes, elegáns kis öregotthonban az ágya szélén, karjait keresztbefonva, paplanja az ölében, és várja a hajnalt. Hogy felkelhessen végre. Mint ha most is olyan rengeteg tennivalója lenne mint régen. Készíteni a reggelit a családnak. Hiszen mindjárt...

De aztán csak ül, megnézi óráját, sóhajt egy nagyot. Átpillant szobatársára aki "süket mint az ágyú", de az csak alszik.  Helyette is.

Nem jön álom a szemére. És nem attól a colától...

Ma ismét úton leszek. Barátaim ebéddel várnak. Ha nem így lenne, akkor keresnék egy büfét, ahol finomakat lehet enni olcsón. Emlékszem, régen minden ilyen helyen az egyik sztár a szalontüdő volt. Tényleg! Hová tűnt a szalontüdő? Az EU-s jogszabályok, és a HACCP-s divathóbort áldozata lett, vagy ez is egyike azoknak a magyaros ételeknek, amit a gyorséttermek szorítottak ki a piacról "áldásos" tevékenységükkel? Mert mi is volt a választék régen egy "útszéli" büfében? A szendvicsek mellett voltak egytálételek mint pl.  a babgulyás, , a szalontüdő és társaik, aztán a pörköltek,a pacal, a sültek, savanyúsággal, friss puha kenyérrel. Mellé a szörpök, a fröccs, a sör. vagy a tiszta víz, amiből ráadásul akkora készleteink vannak,(még) hogy az egész világ irigykedik érte.

Ma meg vannak a nehezen átharapható puffancsok telerakva bizonytalan eredetű "hús"pogácsával, nyers zöldségekkel, nyakonöntve bőven valami gusztusosnak csak nehezen mondható löttyel ami kétoldalt csurog, ha az ember beleharap ebbe a valamibe. Azt mondják: amerikai divat. Hát Amerikában már nincs kultúrája az evésnek? Ott mindenki egységkaját eszik, sültkrumplival, kecsappal? Elfogyott a fantáziájuk? Pedig egy a nemzeteknek, különböző kultúráknak olyan hatalmas kohója mint Amerika, éppen arról kellene, hogy híres legyen, hogy rengeteg féle ételből lehessen választani ha valaki megéhezik. Ehelyett mit esznek? Hát ugyanazt. Mindig, mindenhol ugyanazt a silány választékot amit zseniális üzleti propagandával nyomnak le a torkukon már évtizedek óta. Aztán ha az ember körülnéz nem lát egyebet, mint elhízott, túlsúlyos, hangosan böfögő és ... tömegeket. Mert mesélhet nekem bárki bármit, az étkezésnek, a kulturált, tradicionális családi együtt étkezéseknek pótolhatatlan szerepe van az egészséges életmód, a család összetartása, és a kulturált viselkedés megtanulásában, és továbbvitelében. Pedig ezek egy társadalomnak alapértékei.

Miért kell nekünk mindig a rosszban majmolni a külföldet? Miért érzi úgy a magyar, hogy akkor menő, ha elhagyva saját értékeit, átveszi a nyugat silány, csak az üzlet, és a látszat érdekei szerint elharapódzó szokásait?

Én ma szerencsés vagyok. Mert nem kell beállnom a sorba valami nagyon divatos, nehezen fogyasztható amerikai izéért, mert valahol várnak rám. Karfiollevessel, és krumplistésztával. Imádom!

Az utóbbi időben egyre erősebben jelentkezik a médiában az u.n. gasztrovolal. Bármerre nézek, bármerre járok, azt látom, hogy szinte mindenki ezen a divatvonalon nyomul. Főzőműsort vezet az egykori TV-s "sztár", főzni akar (persze csak nyilvánosan) a másodrangú színész, főzős blogot nyit szinte mindenki, aki a saját területén nem tudja kiélni magát.

A bajom nem is ezzel van. Hiszen enni jó (Moricone) tehát főzni is jó. Én csak azzal nem tudok kibékülni, hogy ezek a "gasztroblogosok" véletlenül sem az otthon ízeivel, az otthonról hozott hazai ételekkel virítanak, hanem  átlépve, mit átlépve ÁTUGORVA a főzéstudomány otthonról hozott tradícionális ismereteit egyből  a különlegességekkel akarnak virítani.

Rengeteg pasit ismerek aki ha valami összejövetel van akkor mindig ugyanazt főzi. Pl a bográcsos egyveleget, amit aztán persze mindegyik máshogy nevez, mert ha más a neve akkor senki sem vádolhatja, hogy nem jó. Akkor azzal lehet magyarázni, hogy ez az ő specialitása. Pedig a specialitást szerintem meg kellene előzni valami általános, valami alap tudásnak. Mert ha megkérdezem ezt a sok "specialistát", hogy "és a káposztás cvekedlit hogyan készíted", akkor többnyire az a válasz, hogy a proli kajákat főzzék a prolik!

- Na jó! De akkor a kedves mama hogyan készíti? - kérdezem én, amire általában nagyon bambán néznek rám, s ha felfogják ésszel, hogy a "proli" mamáknak ők a proli gyermekei, akkor még meg is utálnak azonnal.

Kell nekem állandóan kötözködni!?

Aztán ott vannak azok akik bár tudnak főzni, mégis mindig az idegen konyhák ételeivel akarnak kitűnni a nagy átlagból. És ez még akkor is bánt, ha azok a kaják egyébként "nagyon ottvannak"! Szerencsére egyre többen kezdenek ráunni ezekre a különcködésekre, és így egyre gyakrabban találkozom olyanokkal akik nem hogy megsértődnek ha vendégségbe jönnek hozzám, és nem valami mediterrán kagylóétellel várom őket, hanem az éppen soros kapros tökfőzeléket teszem az asztalra sertéspöri feltéttel, hanem felsóhajtanak, hogy : - Imádom!

Van egy generáció akik kimaradtak az otthoni főzési szokások megismeréséből. Kimaradtak, mert szüleik el voltak foglalva a pénzkereséssel, a házépítéssel, a család anyagi alapjainak megteremtésével három műszakban, és amikor hazatértek már csak annyi energiájuk volt, hogy asztalra tegyék az éppen otthon talált frissen mikrózott készkaját, aztán alvás!

Nem ismerhették meg a régi szokásokat, mert kényszerűségből eltűnt világunkból a többgenerációs családkép, már nem laktak együtt a nagyszülőkkel akiktől még elleshették volna a fogásokat.

És ezt a generációs lyukat betömni szinte lehetetlen.  Azaz csak az éppen divatos (egyébként nagyon finom) olasz, kínai, francia stb. ételekkel lehet. Most ezeknek van divatja.

Szóval szomorú vagyok, hogy senki nem vállalja a régi megszokott ételek népszerűsítését. Szomorú vagyok amikor a különböző fórumokon csak az ellentábor dumája érvényesül többnyire "egészséges ételek" és egyéb baromságok emlegetésével. Mintha a régi ételek "egészségtelenek" lennének! Most túlmenően a nyelvészeti kötözködésen miszerint persze, hogy egészséges, hiszen nincs tüdőgyuszija, nincs eltörve a lába stb., egyre több szakember állítja, hogy az üzleti megfontolásból elterjesztett hamis, áltudományos kijelentéseket (teljeskiőrlésűzsírmentesmüzlisalacsonykalóriás) felül kellene vizsgálni. Mert hiszen hogyan lehetne jó magyar ételeket készíteni setrészsír helyett mondjuk az egyébként csodálatos olivaolajjal? Ki meri állítani, hogy a zsír ártalmas? Hiszen csak az arányokon van a hangsúly. Sokkal kevesebb zsírral, sokkal finomabb lesz az étek mint olajjal. Ki meri állítani, hogy főzelékfélék hizlalnak? Ha csak azért nem mert olyan finomak, hogy az ember többet eszik belőlük mint az éppen szükséges lenne. És még hosszan sorolhatnám indokaimat. De nem teszem. Inkább szépen csendben főzök. Mindent. Szó szerint. Amit valaha otthon főztek szüleim, nagyszüleim, azt én mindet meg tudom főzni, és meg is főzöm. Még azokat az ételeket is amiket egyébként a magam kedvére nem készítenék el. Mert vallom, hogy semmi nem ártalmas amit a szervezetünk megkíván. Csak a mértékkel kell tisztában lennünk.

Mielőtt bárki azzal vádolna, hogy azért nem szeretem a különlegességeket, mert nem ismerem őket, hát ki kell, hogy ábrándítsalak benneteket. Rengeteg különleges, vagy csak nekünk annak számító ételt ismerek. És készítem is őket, ha az alkalom, azt kívánja.

De Hölgyeim, és Uraim!

Kérlek benneteket, hogy először ismerjétek meg a tradicionális magyar ételeket, s csak azután villogjatok a külföldi különlegességekkel. Egyébként nagyon hiteltelen lesz a főzéstudományotok!

De tényleg!

Meg én is sütöttem. Egy jó kis szalonnachipset, hogy legyen itthon jó kis házi disznózsírom. Aztán betízóraiztam a teperőt sóba mártogatva, friss (még meleg) házikenyérrel, meg újhagymával (szintén sóba tunkolva) ami a régiből maradt.

Közben kifőtt az a "Vegyigyümilé" amit a mindenféle ajándékba kapott piából desztilláltam újra. Hát azt is meg kellett kóstolni! És finom lett valóban!

Közben persze lelkiismeretfurdalással gondoltam a háziorvosomra. Persze nem a kaja miatt! Hanem mert teljesen megfeledkeztem a szülinapjáról. Szégyen! Pedig imádom!

Na most megyek, és felrakom a következő adagot a főzőbe. Azzal is csak melegszik a ház. Nemigaz?

Még mondja valaki, hogy az élet bonyolult!

Délelőtt 10 óra 22 perc. Hatalmas gázzal esüvít a bagolyirtási Belker. Üdülő megálló előtt a 10 óra 28-as autóbusz. Egy férfi néz utána a buszváróból bambán, hóna alatt egy jókora hódeszka.

A busz le sem véve a gázt, úgy megy tovább, mint ha a sofőrnek hasmenése lenne, és a következő megállóban várná az illemhely.

A férfi autóstoppal megy utána Mátraszentimréig, ahol eléri a csatlakozást, amin (tiszta véletlen) felfedezi utasként az iménti sietős autóbusz sofőrjét.

Számonkéri:

- Maga meg jól otthagyott az előbb Bagolyirtáson!

- Nem volt a megállóban. - jött a flegma válasz.

- De maga hat perccel előbb ment el, meg sem állva!

- Ja kérem! - így a sofőr - Ilyenkor nyomjuk neki rendesen. Aztán aki bújt, aki nem...

A férfi még egy kicsit elgondolkozott azon, hogy ha most lenyom neki egy maflást, akkor a sofőr hová bújik, ill. hová nem, de mivel szelíd ember, s az erőszakot még hírből is utálja, hát inkább nem szólt semit.

De nem felejt!

Ezotéria. Ez az összefoglaló neve azoknak a baromságoknak, amik tudás híján próbálják megmagyarázni mindazt, amire magyarázat nincs. (vagy legalábbis a magyarázkodó nem ismeri)

Ezek alapján majdnem szétröhögtem magam, amikor a televízióban valakiről úgy beszéltek, mint "ezotéria szakértő". Ismerjük be, ez azért nem semmi! Mert ha valaki szakértője annak ami sem nem szak, se nem érthető, akkor az tudhat valamit!

Persze el tudom képzelni, hogy ezt a dumát szinte falja az a rengeteg TV-néző, akinek szintén nincs sem szaktudása, sem értelme...

Ezotéria? Gratula!

Balra: Laci régen

Jobbra: Laci ma

Lacicica két év elteltével ismét megjelent a portán. Senki nem is sejti, hogy hol járt ezalatt a két év alatt. Elsirattuk rendesen. Nagyon hiányzott. Rengeteget emlegettük, és találgattuk, hogy ez a nagyon szelíd cica ugyan kinek a kocsijába szállhatott be?

És most megjelent. Csak úgy. Ott ült a hátsóbejárat előtt ahogy régen reggelente, és enni kért. Hatalmas kandúr lett belőle. Szinte óriás. Aztán amikor először nevén szólítottam, azonnal a lábamnak dörgölődzött, és mindenhová követett. Behoztam a házba. Először két cicámmal nézett hosszasan farkasszemet, aztán körbejárt minden régi zugot, mindent megszaglászott, majd odatelepedett a sarokülőre, ahol régen is mindig aludni szokott. Senkitől sem zavartatva szépen összegömbölyödött, és elaludt.

Elő kellett venni régi képeit, hogy azonosítani tudjam. De semmi kétség, Laci az személyesen! Felnőtt kiadásban.

Hazaérkezett!

Ezt hívják időjárásnak. most éppen az járja, hogy szakad a hó, és süvít a szél. Olyan erejű szélvihar tombol, hogy ennek az öreg háznak minden eresztéke nyög, nyikorog, recseg belé. Ma több ablakot be kellett csavaroznom, mert rendre kitárta őket a vihar, én meg csak szaladtam a kétfokos folyosón a csavarhúzóval. Az Öreg odafenn biztosan jókat mulatott rajtam.

Szóval az időjárásnak egyéb velejárói is vannak. Lassan már szinte csak azok. Most este (mint minden új hóesés estéjén) szinte menetrendszerűen megjöttek a "kedvenceim" felturbózott Ladákkal, és szakadt Suzukikkal. Pörögnek, forognak, gyakorolnak a csúszós úton, nem törődve persze a normál közlekedőkkel egy cseppet sem. Élvezik, hogy a hóban az ő gyatra gépeik pont úgy csúsznak, mint egynémely rendes autó akár betonon is. Náluk a hó pótolja az erőt, a Zsiguli meg az autót. Csak a kultúrát nem pótolja semmi. Az előbb egyikük nagy csattanással kiszaladt az út szélére, onnan egy kisebb fának ütközött. Még a hó sem tudta tompítani az ütközés zaját. Motorbúgás, aztán a csattanás. Aztán csönd. Kis idő múlva hallom ám, hogy a Zsiga köszörül. Ezt legalább egy percig próbálta mire elindult  a motor. A kipufogó valahol a fácska ágai között pihent a hallottak alapján. Bömbölt a Zsiguli akár egy autó. Aztán leállt. Recsegés, nyikorgás, (gondolom kiszállt a pilóta) majd a telefonnal próbálkozott egy darabig. Hamar elunta, és hatalmas ordításba fogott. (lehet, hogy nem lakik messze?) Hogyaszongya:

- Hogy az a ki....ott k..rva Isten ba...a meg ezt a riherongy világot! Hát milyen egy szájbab.....t világ ez? Hát sehol egy paraszt aki ugrana segíteni?

Jó öblös hangom van. Gondolhatjátok hogy meglepődött, amikor a csendes sötétségből azt hallotta: - Ott áll egy a roncs mellett éppen!

Na az ezt követő párbeszédet tényleg nem részletezem. Abból állt, hogy pár keresetlen beszédelemmel látott el engem így ismeretlenül.

Nem válaszoltam. Minek? Hülyével csak egy másik hülye vitatkozik. Ezt már megtanultam a blogvilágban.

Szóval bejöttem a házba, bezártam az ajtót, és felcsavartam a tévét.

Báááár, azzal is csak egy fokkal jártam jobban.

Odakinn ismét feltámadt a jeges szél. Hideg lehet nagyon...

Ja! Meg pálesz. Meg kolbász, meg lilahagyma, meg...

Nekem a hatvanadik. A képen látható nénikének meg legalább a nyolcvanadik, de a rőzséből ítélve ezeket ő nem gazdagságban töltötte mint én... Ránk is ez vár?

Még mindig család, barátok, sütés, főzés, fűtés ezerrel.

"Erdő mellett nem jó lakni..."