A felvétel nem éppen profi, de a kis dögök tüncik.

Egy ideje két kutyám van. Na nem mint ha Öcsi nem lenne nekem elég, csak hát egyik reggel azt álmodtam, hogy a kecskék rohangálnak a háztetőn. Pedig már régen eladtam őket. Aztán amikor felébredtem, megint hallottam, ahogy a körmök a palatetőt kaparják. Kiballagtam a teraszra, és amíg a csipámat dörzsöltem, megjelent a háztetőn EGY KUTYA! Ott sétált végig a gerincen. Időnként meg-megcsúszott, de úgy általában viszonylag stabilan haladt. Aztán eltűnt a túloldalon. Mire hátraértem az erdőben, a kutya már el is tűnt. Nyomtalanul. Aztán este amikor az ötösben tettem-vettem, csak hallom, hogy a padlásban valaki motoszkál. Á! Szóval ott lakik!

Reggel követtem amikor megpróbálta ellopni Öcsi reggelijét. A nyomok a kazánházba vezettek. Elreteszeltem a szellőzőt, ahol bejárt. Aztán ellopott egy nagypárnát amit Dóci szellőztetni tett ki, felvitte a parabola mellé a tetőre, és ráfeküdt. Szabályosan megsértődött amikor megszüntettem a luxust.

Nem kell két kutya! Mert két kutya az már falka. Egy kutya gond nélkül kezelhető. De kettő, az olyan, mint egy neveletlen harmadik osztály, amit beugróként kell átvennie egy kezdő tanárnak. Szóval reménytelen.

A padláslakó, tetőjáró kutya esete most itt tart. Fogalmam sincs, hogyan szabadulok szorult helyzetemből. Nem akarom sintérkézre adni. Baxinak sem szólok mint a többiek hasonló esetben, mert ő csak élvezettel agyonlőné. Most egy csapdát tervezgetek neki. Aztán ha befogtam, van egy jókora elkerített területem a számára, míg meg nem oldódik a sorsa.

De addig még szedi a mohát a tetőn.

Egy darabig.

Másnak szélkakasa van.

Nekem meg szélkutyám...

Ez a mai gazdasági hírek vezető eleme. Még szerencse, hogy én cukros vagyok!

Talán a harmadik napon lehetett, amikor Laci megkérdezte a nővérkétől, hogy TV-t lehet-e behozatni.

- Ha a többiek beleegyeznek, akkor lehet. - volt a válasz.

Egyetlen telefonhívás után kb. negyedóra múlva megjelent a fia. Ölében egy televíziót cipelt. Pillanatok alatt intézett valahonnan egy polcot, majd beállította az antennát.   Bekapcsolta a készüléket, lehalkította, majd megkérdezte, hogy van-e még valami kívánság, s mint aki jól végezte dolgát, távozott.

A televízió semmi változást nem hozott életünkbe. Igazából senki nem volt kíváncsi egyetlen adásra sem. Csak annyi történt, hogy háttérzajra aludtunk ezután.

Utólag úgy gondolom, hogy nehezen kívánhattunk volna bármit is, amit ez a fiú az apja kedvéért el ne intézett volna.

- Te Laci! Miből élsz? - tettem fel kissé meggondolatlanul a kérdést.

- Hát amíg lehetett, addig a joghézagokból éltem. (ezt persze nem ezekkel a szavakkal, de rendesen körülírta) Mióta nehéz lett a pálya, nyugdíjaztam magam. Most a fiam autózik. Ad-vesz. Igazán ügyesen csinálja. Nekem meg má' elég ami van...

- Nem zavar, hogy a lábadon lassan már kevesebb az ujjak száma mint a füleidé?

- Nem. De tényleg nem. Amikor először bekerültem ide, akkor egy hónapig kísérleteztek vele. Amikor már az egész lábam veszélyben volt, akkor meg veszekedni kellett érte, hogy vegyék már le azt a nagyujjat! Ekkora volt! - s két kezével mutatja azt a buci nagyságot, ami leginkább kifejezi a nagyságát.

- Azóta nekem semmi bajom. Néha, ha látom, hogy egy másik ujjam kezd nőni megfele, akkor bejövök, tejelek, és leveszik. Ennyi. Sosem fáj. Rendesen tudok járni. Mi kell még?

Tényleg! Mi is?

Aztán arra a kérdésre, hogy meddig akar élni, csak az a felelet, hogy az ő rokonsága mind kilencven fölött halt meg. Pedig gyerekkortól dohányoztak, pipáztak többnyire az asszonyok is, a pálinkát sem vetették meg. Betegek sem igen voltak, vagy ha igen, nem tudtak róla. Szóval, hogy ő meddig fog élni? Hát ahogy az Úr akarja! De addig jól!

Nagyjából eddig jutottunk az ismerkedés során. Akkor engem "szabadon engedtek". Laci is otthon van már azóta, és "kíméli a lábát" ahogy mindig is tette. Eszik jókat, és szúrja az inzulint. Ahogy "kell". Persze a család továbbra s látogatni jár a kórházba. Ekkora családban mindig akad valaki, aki beteg. Vagy legalábbis valamelyik osztályon fekszik. Most pl. egy unokahúga a nőgyógyászaton.  Így lesz Laci látogatottból látogatóvá.

Ez a dolgok rendje.

Szóval nem szeretem az előítéleteket. Többnyire azok is, mint minden egyéb félelmünk a  tudatlanságból fakadnak. Nem ismerünk valakit, vagy valamit, elkezdünk róla fantáziálni, s ebből többnyire semmi jó nem származik.

Egyik reggel megkérdeztem V-urat (hívjuk ezentúl egyszerűen Lacinak) hogy mit jelent az a néhány szó, ami a tegnapi beszélgetésükből megmaradt a fejemben. Hihetetlenül egyszerűen, érthetően tanított. Olyan profin vezetett első leckém alkalmával, hogy azon kaptam magam, máris megértek egy csomó dolgot cigányul. Sőt! Egyszerűbb dolgokban ki is fejezem magam. Laci mosolygott a bajusza alatt.

- Magának könnyen menne ez. -mondta

- Laci! Tegeződünk! Megbeszéltük tudod...

- Mink cigányok így tegeződünk a magyarokkal.  - és lehajtotta a fejét. Valami ősi bölcsességgel vegyes szomorúság bujkált a szemében.

- Velem ne úgy beszélj mint magyarral. Tekints egyszerűen embernek!

- Köszönöm.

- Mit?

- Hát, tudja azt.... ö  ö  tudod te azt!

Sajnos akkor nem folytathattuk a beszélgetést, mert ismét elárasztották a rokonok. A kórterem ettől kezdve vidám volt, és cseppet sem hangos. Beszélgettek. Lacival is, egymással is. Aztán egyszer csak látom, hogy felém fordulnak, és Laci asszonya valamit rólam mond mosolyogva.

- Szo! - kérdeztem. Igen így, felkiáltó módban. Ők így kérdik, hogy: mi van?

Aztán csak elém penderült három asszony, és szinte mint egy népi együttes, bemutatót tartottak.

- Ismerjen meg bennünket. Maga rendes embernek látszik. Tudja meg, kik is vagyunk mink!

- Kik is? csodálkoztam mosolyogva.

- Hát az igazi cigányok. A kötényesek. Az oláhok! - szólt, és szinte táncra perdült előttem. A többiek követték.

- Nézze csak! Mink így öltözünk! - és pukedlizett egyet. Fellebbentette a legfelső szoknyáját, majd büszkén mutatta a többi réteget, takaró, és díszítő elemeket. Anyósa, az öreg cigányasszony úgy perdült előttem hatalmas virágokkal ékesített ruhájában, mint egy csitri.

- Mink így őrizzük meg a magunk szokásait. Fontosak azok nekünk! Ha már az egész világ változik, legalább mink maradjunk. - mondta büszkén, és mutogatta azt a csodálatos vakító fehér, keményített csipkét ami a kötényét, és szoknyáját szegélyezte. Valamennyi asszonyuknak hosszú, ápolt haja van, többféle módon felkötve.

Néztem őket, és azon járt a fejem, hogy egyre szimpatikusabbak nekem. Talán azért, mert egy kicsivel többet tudok róluk.

Vacsoraosztás után éppen hozzákészülődtem volna a fél zsömlémhez meg a kis kocka sajthoz, amikor Laci megállt mellettem.

- Szo hasz! -(mit eszel?) - kérdezte. Kivette ölemből a papírtányért, és helyére tett egy halom rántott csirkemellet. - Enned kell, ha gyógyulni akarsz! - és várt.

Tudom, most arra várt, hogy vajon megeszem-e azt az ételt, amit ő kínál nekem. Mert ha igen, akkor talán igazolva látja mindazt az érdeklődést amit eddig irántuk mutattam. De ha nem! Nos akkor sem dőlt volna talán össze a világ, de benne bizonyosan. Szóval igyekeztem titkolni, hogy híres étvágyam cserbenhagyott egy ideje, és jóízűen beleharaptam az első falatba. Valóban jóízűen. Laci elmosolyodott a bajusza alatt, felállt, és kisétált a folyosóra a családhoz. Kis idő múlva valami nevetgélés félét hallottam. De nem gúnyos, hanem inkább örömteli nevetést.

Attól kezdve Emberszámba vettek. Bárki jött, vagy távozott, először rámnevetett, és köszönt barátságosan.

Mennyi feszültség halmozódhatott fel ezekben az emberekben? Hány rossz tapasztalatot szereztek vajon, és mennyi akarat kell nekik mire egy-egy nem közéjük valóban egy picit is meg tudnak bízni!

- Laci! Hol laktok a városban? kérdeztem másnap reggel. Hosszan, büszkén magyarázta, hogy az egykori műhely mögötti kis városrészt hogyan alakították ki maguknak.

- Az egész családod ott él?

- Igen. Háromszázhuszonnyolcan. - vigyorogta.

- Na ezt igazán irigylem. Ezt az összetartást.

- Nálunk sem a régi már! Tudod akinek egy kis lóvé üti a markát, rögtön kitalálja, hogy neki több jár, és elköltözik. (Vagy elviszik)

Folyt köv.

Utálom, ha valaki előítéletes. Ennél jobban csak azt, ha én vagyok az.

Amikor a kórterembe betolták "V urat", hát be kell vallanom férfiasan, hogy automatikusan beindultak a félelmeim. Nem is tudom mitől rettegtem, de mindenesetre ezt annak lehet tulajdonítani, hogy V úr cigány. Méghozzá olyan igazi, "echte" cigány. Mint később elmondta: olá(h) cigány.  Természetesen azonnal beindult nála a látogatási hadjárat. Úgy óránként kb. tíz-húsz látogató érkezett, akik azonnal nagyon otthonosan érezték magukat, s láthatóan semmi mást nem tartottak fontosnak, mint, hogy V úr minél jobban érezze magát.

V úr eközben többnyire hallgatott. Na nem azért, mert nem volt egy beszédes fajta, hanem (mint később rájöttem) egy kicsit nagyot hallott, s egykedvűen szemlélte  környezetében a megszokott arcokat. Bár szemmel láthatólag élvezte a felhajtást. Az asszonyok megnyúló karokkal hordták a szükséges ellátmányt, ami üdítőktől a savanyúságig mindenfajta húsokon át tartott. A rakás nőtt az ablakpárkányon, míg egy nővérke javaslatára az egészet valaki kicipelte a hűtőbe. Igaz, hamarosan újabb rakás keletkezett.

V úr csak szemlélője volt az eseményeknek. Aztán az egyik nővérke anyanyelvükön kérte őket, hogy ötnél többen egyszerre ne legyenek a kórteremben. Na ekkor kiköltözött a társaság az előtérbe, amit kis jóindulattal társalgónak neveznek errefelé.

Attól kezdve valóban csak négyen- öten tartózkodtak a kórteremben. De ennél kevesebben csak éjszaka.

Figyeltem őket. Először a nyelvük keltette fel a kíváncsiságomat. Valamikor a Dunántúlon hallottam ilyent utoljára, amikor a fehérvári autóbusz -pályaudvaron ült sorban vagy húsz férfi, s egy sokszoknyás, kötényes asszony szidalmazta őket előttük fel-s alá járkálva. Meglepő volt, ahogy az a sok erős férfi megalázkodott az előtt az egyszem asszonyka előtt.

- Matriarchális társadalomban élnek. - mondta később Nagyi. Akkor tudtam meg, hogy vannak társadalmak, ahol az asszonyoknak úgy van tekintélye, hogy közben nem kell állandóan szerepet játszaniuk férjeik előtt, mintha ők döntenének bármiben is...

V úrnak eközben sikeresen leamputálták a harmadik lábujját is. A társaság közben nem fogyatkozott. Igazán jól elvoltak az előtérben is. V úr időnként felkelt egy kicsit, és sántítás nélkül(!) kilépett a folyosóra. Megnyugodott, hogy a távolban látta a rokonokat, majd visszafeküdt, és pihent tovább. Persze előttem elhaladva megjegyezte csendben:- Nekem is így kezdődött...

Aztán jöttek a látogatók. Előbb néhány fiatalember, majd az asszonyok. Ők aztán leültek az ágya körül, s szemmel láthatólag jól elbeszélgettek egymással. Na nem a beteggel, hanem egymással. Mint ha csak otthon lettek volna. És ez volt a cél! A beteg otthonosan érezze magát.

Az én előítéleteim ekkorra már szanaszét foszlottak. Ennyi kedves embert, akik ilyen tisztelettel vannak egymás iránt, már régen láttam egy helyen, egy időben. Mindannyian rendes, tiszta ruhában, illedelmesen, lehetőleg minél kevesebb zűrt okozva jöttek-mentek, s éltek tovább saját kultúrájuknak megfelelően, s be kell vallanom, volt ebben valami irigylésre méltó.

folyt. köv.

A folyosóról behallatszik K-bácsi amint a szokásos "MHŐŐŐVÉRKE! Fhááázok! " monológját gyakorolja. Betegtársaim már nem is hallják, annyira megszokottá vált. Mindenki a saját bajával van elfoglalva. Ki a  beteg lábával, ki a torkával, ki pedig mind a hét lábaujjával. És persze a hirtelen megélénkülő nővérkerajzással.

Fekszem az ágyon. Lábamon ott díszeleg a tegnapi kötés. Hamarosan nagyvizit. Addigra ezt le kellene fejteni. Belibeg az osztály legtüneményesebb nővérkéje. (olyan húsz kiló a vasággyal együtt, de ilyen gyönyörű vaságyat én még nem láttam!)

- Mindjárt lebontom a lábát! - közli. Mire én:

- Talán elég lenne a kötést...

Jelentős pillanat volt, ahogy megakadt a lendülete, de aztán a válla fölött visszanézett, és a tekintete azt mondta: " Na megállj! Lesz ennek még böjtje!"

Kis idő múltán, miután a lábamat immár szabadon körbelengte a kellemes koranyári huzat, G A "kolléga" tette fel gyönyörű szemű nővérkének a kérdést emígyen:

- Nővérke! Engem is leápol?- Nővérke rámkacsint, és csak annyit válaszol: - Csak a lábát kedves beteg!- majd felém villan: "Tanulok ám!"

És a szobába beköltözött a boldog elégetdettség. A betegek senyvedtek, a nővérek robotoltak, az orvosok... Tényleg! Őket nem is láttam!

Csak a folyosó egy távolabbi zugából szólt ütemesen unalomig K-bácsi, Miszerint:

- HŐŐŐVÉÉÉRKEEE! Mőőővééérkeee! Éhhes vagyooook!

- Mővééérke! Beszartaaaam! Bocsááánat!

- Hőőővérke! Hány óóra vaaan?

Szóval az élet folyt tovább megszokott medrében.

Kórházban voltam. Bedagadt a talpam, s a végén már annyira csúnya volt, hogy hidegrázással indultam útnak a gyöngyösi kórházba a sürgősségi osztályra.

Ott kértem, hogy lássák el, majd eresszenek utamra, de egy buzgó ügyeletes főorvos mindenáron operálni akart. Hát aludtam egyet rá. Mire felébredtem, már az osztályon feküdtem, s Dóci rémüldözött mellettem egy széken. Nem tudom mi ijesztette meg jobban. Az, hogy vagdostak, vagy az, hogy felébredtem...

Aztán úgy volt, hogy két nap múlva haza is engednek. A sebem szépen gyógyult, de a branül helye úgy bedurrant, hogy a kezem már-már jobban aggasztott mint a lábam. Egy darabig. Mert mire a nagyvizit befutott, a műtéti hely körül gyanús felhők kezdtek gyülekezni. Olyan szép kövér vörösek, egy-két érett világosabb folttal. Szóval nem, hogy haza nem jöhettem, de újabb műtéttel kecsegtettek. Az pedig... Inkább nem részletezem. Szóval hívtak egy "infektológust", akinek az lett volna a dolga, hogy megállapítsa, hogy az eddig alkalmazott antibiotikum helyett ugyan mi vihetné el a gyulladás kedvét örökre. Ez a manus meg csak állt az ágyam mellett, szinte megsértődött a gondolattól, hogy a kötésemet kibontva esetleg ránézzen a sebemre. Kis ideig undorodott még, majd a kecskeszakálla alá dörmögte, hogy maradjon az eddigi kezelés.

Biztosan úgy gondolhatta, hogy ez olyan randa, hogy az lesz a legjobb, ha mielőbb lerohad....

Na kénytelen voltam egy kicsit megsürgetni a gyógyulásomat, és felhívtam az én "Angyalkámat" aki háziorvosom, és lelki társam, s akinek bármit elhiszek, még ha látszólag ez nekem nehezen is megy. Megkérdeztem, hogy van-e ellenjavallata annak, ha az eddigi gyógyszerek mellett én valami olyant is szedek ami hat. Miután megállapította, hogy nem ronthatok már többet a helyzeten ezzel, hát reggelre lelohasztottam a gyulladást, s így kénytelenek voltak megválni tőlem öt nap után, az "Egynapos sebészeti osztály" kiválóságai.

Holnap Bp.- re megyek, s a háziorvosom lelkiismeretére bízom magam. (Lehet, hogy magam helyett egy kisebb vagyonnak jobban örülne, de hozott anyagból csak erre fussa!)

Aztán a hét végén újra itt leszek. ( Ha valakinek hiányoznék véletlenül...)

orbigabi@gmail.com

Egy ideje a világ elég rossz irányba fordult. Türelmetlenek az emberek. Türelmetlenek, és egoisták. Valamikor az számított értéknek, ha az emberek "úri magatartást" tanúsítottak egymás felé. Az udvariasság, a kedves előzékenység, és az "emberi hang" manapság lassan szégyenszámba megy. Szinte minden területen elharapódzott ez az "új értékrend". Azt látom minden sporteseményen, hogy egy - egy gól, egy sikeres találat után a sportoló, ökölbe szorított kézzel félreérthetetlen ellenséges gesztusokkal "ünnepli" sikerét. Szeretné minél jobban porig alázni, megsemmisíteni ellenfelét. Úgy érzi, hogy ezt kell tennie, mert ez jár neki. Sajnos azt képzelik, hogy a világ ezt várja el tőlük az adott helyzetben.

Pedig ez nagyon nem így van! Ennek a dolognak "pszichológiája" van. Ha ugyanis az ellenfelet megalázzuk, semmibe vesszük, akkor azzal magunkat értékeljük le. Gondoljuk csak el! Ha egy senkit sikerül legyőznöm, akkor a teljesítményemet nem lehet nagyra értékelni.

Azért szeretem a snookert, mert ez a sport egy igazi "őskövületként" megőrizte eredeti értékeit. Egy-egy kiváló teljesítmény után a sportoló nem ünnepli magát. Szerényen fogadja ellenfele (nem ellensége!) gratulációját, nem döngöli földbe, s ha a kezét a magasba emeli is, az csak a nézőknek szóló köszönet jele lehet. Ezt a sportot azért tartom nagyra, mert művelőit, és szurkolóit egyaránt értelmes, emberi viselkedésre ösztönzi. Vannak persze e területen is "érdekes" interjúk, de azokról előbb-utóbb kiderül többnyire, hogy a média "keze betette a lábát" a dologba, és igazán az nem is úgy hangzott el, mint ahogy azt terítették.

Egyébként valahogy ilyen szemlélettel kellene a világot néznünk más területeken is. Milyen szép is lenne, ha a közlekedésben,  a pénztári soroknál, és általában mindenhol csupa udvarias, előzékeny emberrel találkoznánk! Eleinte biztosan furcsa lenne, hogy az a másik autós nem "vén buzinak", nem "faszikámnak", és nem "temetőszökevénynek" szólítana, még ha egyébként neki volt is elsőbbsége.

Maximalista vagyok?

Lehet. De meg tudnám szokni.

Mióta a snookert 1875-ben (feltehetőleg április 17-én) a brit gyarmati hadsereg tisztjei az indiai Nilgiri-hegység Ootacamund helység Ooty Club nevű klubjában elkezdték játszani, nem találtak fel a világon még egy annyira élvezetes játékot. Zseniális a biliárdasztal, a dákó, a golyókészlet ami kell hozzá, Zseniálisak a szabályok. És kiváló játékosokat feltételez, akikben megvan a koncentrálás, a biztos kéz, a fizikai érzék, a kitartás képessége, és egy nagyfokú intelligencia. Na ez az utolsó az amit sokan kétségbe vonnak. Arra hivatkoznak, hogy Ronnie O'Sullivan aki elismerten a minden idők legzseniálisabb játékosa, tulajdonképpen egy agyilag zokni alak, aki a snookeren kívül szinte nem is ismer semmit a világból. Pedig éppen ő az, aki legfényesebb bizonyítéka annak a ténynek, hogy rengeteg téves állítással szemben az intelligencia nem a műveltséget, nem az "okosságot", nem a megszerzett tudást jelenti, hanem egy olyan világszemléletet, ill. világlátásmódot, ami az imént felsoroltak megszerzését lehetővé teszi. Hozzáteszem, rengeteg munka árán.

És éppen itt van a kutya elásva! Mert mihez volt kedve Ronnie O'Sullivannak? Hát a snookerhez! És gyakorolta is rengeteget. S miután sorra legyőzött mindenkit, megtalálta végre e játékban mindazt, ami végre olyan valamihez juttatta, mint addig semmi: Sikerélményhez.

Ő talán szerencsés volt. Sikerült valamennyire kitörnie abból az ingerszegény környezetből, amiben nevelkedett. Nem lett bűnöző (mint az apja) hanem világelső valamiben, amit manapság ( e percekben zajlik a világbajnokság, és még kb. tizenöt napig) bátran állíthatom, százmilliónyi néző néz éjt nappallá téve a televízión keresztül. Százmilliónyi szem szegeződik a Sheffieldben található Crucible Színházra.

Semmi az! legyinthetnek a nagyokos szkeptikusok, akik ilyenkor mindenre legyinteni szoktak amit nem ismernek. De bizony most nincs igazuk!

Csatlakozzatok Ti is a nézők seregéhez! Amint megismeritek a szabályokat, (Kurucz Laci nagyszerű közvetítései segítenek ebben) meglátjátok, egy nagyon élvezetes szórakozásban lesz részetek.

Hát még, ha ki is próbáljátok valamelyik klubban!

Na hajrá! Snookerre fel!

( a felső képen Mark Selby a jelenlegi világelső készül éppen egy egyszerű lökéshez... az alsó képen Ronnie O'Sullivan egy hasonlóhoz.)

Hetek óta vadászom rá távcsővel, és kamerával. De sosem sikerült jól megfigyelni. Csak a hangja volt ott mindenütt. Érdekes módon, mindig ott hallgatott el ahol éppen álltam, s ott szólalt meg ahol nem láthattam.

Ma reggel aztán a nyitott ablak előtt a mogyoróbokor egy csupasz ágán trillázott önfeledten. Annyira megfeledkezett magáról, hogy volt alkalmam, és időm elővenni a madárhatározót, és kikeresni a delikvenst. Így ismerkedtem meg vele.

Eredi Pinty a becsületes neve. Mi más is lehetne? Hiszen erdőben élünk. Vagy nem?

Vettem egy adaptert a sokat reklámozott MindigTv adásainak vételéhez. Bár ne tettem volna! Mert azt tudtam, hogy van ebben is valami átverés, de hogy politikai alapon működik ez is, arra azért nem gondoltam. Kiderült, hogy az összes "közszolga" Tv, és rádió többszörös térerővel sugároz, míg a kereskedelmi csatornákat csak hiradómentes időben lehet fogni vidéken. Kivéve persze, ha valaki az adótorony mellett lakik úgy két méterre.

Szóval átverve érzem magam. Mindegy! Maradok a madaraknál. Őket még hallgathatom. Egy darabit talán.

Bosszantó.

Mostanában egyre inkább lekötnek az állatok. Pedig alapvetően emberszerető vagyok. Azt hiszem...

Mindenesetre határtalan boldogsággal tölt el, ha pl. a kutyámmal kisétálok az erdőszélre, s míg ő teleszívja a tüdejét a mindenféle izgalmas illatokkal, addig én a gerincről az alattam elterülő tájat figyelem. Csodálatos a természet! Nézem a rovarokat, a madarakat, az erőszélen legelésző muflonokat, szarvasokat, rókát, borzot, és számtalan jószágot. Csodálatosak a növények is. Így tavasszal különösen. Rengeteg olyan virág virít amit eddig csak néztem, de sosem láttam meg igazán. Megszokta a szemem, hogy vannak, s azzal gyorsan át is siklottam a dolog fölött. Mióta jobban megfigyelem közvetlen környezetemet, azóta kezdek rádöbbenni, hogy mennyire különleges, mennyire változatos világban élek. Ma reggel egy hóllópárt figyeltem sokáig.

Ki gondolná ezekről a hatalmas, fennséges madarakról, hogy a verébalakúak rendjébe tartoznak. Igaz, azonbelül ők a legnagyobb ilyenek, de akkoris... És ráadásul énekesmadarak. Pedig a hangjuk bármire emlékeztet inkább mint énekre. Olyan mint egy mentőautó rövid szirénajele, de hasonlóan közeli rokonaihoz, a szajkóhoz, a szarkához, és egyéb varjúfélékhez kiválóan utánozza környezete bármilyen meglepő hangját is. De alapvetően a párjával való kommunikációhoz használt hangjait ismerjük. Mert párja van! És ráadásul azt egy életre választja! Egész életvitele erre az állandó párkapcsolatra épül. Egyedül nem szeret lenni. Fiatalon még csak-csak csoportokban él, hiszen eleve általában négy-hat tesójával együtt nevelkedik, de idősebb korában CSAK a társával közösködik minden jóban, rosszban. Mindent megeszik. Növényeket, bogyókat-magokat, csigát, békát, madárfiókát, és általában elhullott állatokat is. Csodálatos nézni, ahogy az erdők felett keringenek, közben időnként rikoltanak néhányat, ezzel is informálva társukat mindenről.

Mátyás címermadara egy időben kihalni látszott hazánkban, de hála a védettségnek, (50000 Ft eszmei értéke van) ma már egyes alfajai elszaporodtak, és nem veszélyeztetettek.

Az "én hollóimnak" szokásai vannak. Nap-mint nap azonos időben jelennek meg, ugyanott köröznek, ugyanarra a fára szállnak le. (sosem együtt) És ez a fa itt áll a terasz melett. Tehát naponta beköszönnek hozzám a fenyőfa tetejéről. Aztán egy nagy kurrugással ismét a leveghőbe emelkednek, s a nap további részében már csak messziről hallom, ahogy egymást szólongatják: "Itt vagyok Hrrra"

És még valami ami az emberekkel szemben az ő javukra szól:

Holló a hollónak...

Szóval ma a holló a sztár nálam.

Ma egy kicsit a Poszátákról Ők a Sylviák. Elsőnek itt van a barátposzáta. Fekete sapkája, szürke dolmánya, mérete, és formája  alapján akár a barátcinegével is tévesztik sokan. De ha meghallgatják énekét, már egyértelmű a dolog. Az unalmas "csett-csett" től a trillákig nagyon változatos a paletta. Szóval ha valaki egy SYLVIÁVAL találkozik, nagyon figyelmesen hallgassa! Mert érdemes!

Nekem elhihetitek.

A kerti rozsdafarkú.

Egész nap énekel. Hallgassátok!

Egynaposak a kis pólósok. Anyjuk a helyzethez képest nagyon nyugodt, és büszke. Lehet is!

Kamilla ismét anya lett. Déli negyed egykor hozta világra első csemetéjét, egy tigriscsíkos szürke szőrcsomót, akit negyedóránként követtek tarka testvérei. Aztán szünet. Most fáradtan piheg vackán, féltőn öleli három kicsinyét akik elaludtak anyjuk csecsén. Ezt az idilli képet tetézi Öcsi, aki kb. két centiről vizslatja a csodát. Izgatottan szimatol, s csak hosszas rábeszélésre telepszik vissza kedvenc plédjére a kanapén. Mint egy büszke nagybácsi.

Nem unatkozom.

Nem tudom, a harmat mikor szállt le.

Csak hevertünk a fűben a csillagok alatt,

s szerelemtől ragyogva hajnalig öleltelek .

Új értelmet nyert akkor a pillanat.

Nem tudom, a harmat mikor szállt le.

De felszáradt már mire búcsút vettem Tőled

anyád ablaka alatt, s hazafelé vettem az irányt.

Magammal vittem illatodat.

Gyűrött dunyhámba csavarodva sokáig aludtam akkor.

Este hiába kerestelek. Csak a csillagok ragyogtak,

s a harmat csillant minapi nyomod kontúrjain.